Zoltán Krulik:
Hamburg kikötőjének iszamos kockakövein négy ember szorongott a New Yorkba induló Antlantic gőzösre várakozó tömegben – kikhez némi közöm volt – illetve öten voltak: Jozefin nagyanyám hasában ott úszkált apám – lassan jutottak a fedélzetre, csomagjuk alig, a jegyük rendben, kintről küldték a rokonok még Erdélybe, Aranyágra, ahol Jozefát találta az ifjú lengyel, s mondhatni boldogan éltek, mígnem a bányaomlás, az 1906-os – a súlytólég után két órával Mihály egyedül támolygott ki az aknán – marasztalták dupla bérrel, vezető állással, nem állt kötélnek – Innen el! – vette a legszükségesebbeket, az állomásig kocsit fogadott, a jegyeket Hamburgba kérte, indult, hívták a rokonok Amerikába, a Jueszébe – súlyosabb tárgy csak egy rézmozsár volt az idősebbik gyermek, Mihály zsákjában, amit Erdélyből Hamburgig cipelt – csak toporgott a tömeg egy helyben, Jozefa aggódva körbe-körbe pillantgatott, s mintha a hajó is már erősen imbolygott volna ott a dokkban – így mesélték, szinte rosszul lett, s megkérdezte a kapitányt – gondolom persze egy matrózt, még fiatal asszony volt – vagy tisztet – a történet kapitányt említ, – meddig is tartana az út oda, a túl partra ? – az idősebb Mihály addig nem szólt, fegyelmezett, türelmes ember volt, gyengéden nógatta Jozefát tovább, aki nem hagyta annyiban – szó ami szó – a kapitány megállt, biccentett – Asszonyom, úgy három-négy hét, ha jó szelünk van, ahogy mi hajósok mondjuk, s persze, ha nem lesz vihar, jéghegyek, s sorolta a többi tengeri szörnyeket – sodródtak tovább a tömegben, egész a korlátig szorultak, mikor Jozefa hasában megmozdult a gyermek, s a hideg vas húsába nyomódott, le is pillanthatott a mélybe, sikoltott is talán – Nem ez nem megy! – mondta lengyelül, vagy románul – egymás közt így beszéltek, ha nem akarták, hogy a gyerekek is értsék – Menjünk vissza! – kiáltotta, – Hova vissza?– tromfolt Mihály még türelmesen, – Mindegy, akárhová, de innen el! – hörögte, s ezt már anyanyelvén- erdélyi szász volt, s indult is volna, ha a tömeg, s a férj erős karja – de nem nyugodott, kiszakította magát, furakodott vissza, szoknyájába kapaszkodva a gyermekek, Mihály hátul, már dühösen – mire a rámpához értek, a hajókürt már dudált, verték a kolompot, húzták a horgonyt, a rokonok integettek, épphogy leértek a partra – lehetett egy kis spórolt pénzük – a jegyeket akkor még nem váltották vissza – mert Dortmundba, aztán Evingbe utaztak – ott született meg apám, így áll a katonakönyvében – Mihály munkát is találhatott, mert itt maradtak egy kis időre, aztán irány Lengyelország, Rzesov – innen indult a fiú a Monarchiába, de munka, mint akkor, most sem volt, hát bizonyára újságokat böngészett, mint 18 éve, mikor Erdélybe vándorolt, s talált is egy vonzó ajánlatot: bányanyitás a bánhidai medencében, Magyarország, Esztergom-Komárom vármegyében, Galla mellett, tapasztalt munkaerőt keresnek jó feltételekkel, turul jeligére – sürgönyt váltott, s nekivágott megint, mostmár négy gyerekkel, mert Rzesovban született Rudolf bácsikám, – kaptak lakást, Jozefa szült még három gyermeket, Mihály is előrelépett a ranglistán, s klarinétozott reggelente, megtanult magyarul a lengyel, román, szerb, német után – szépen rótt soraiban inti apámat, ki akkor Pápán tanulgatott – Legalább sátoros ünnepkor illenék már hazajönnöd, fiam ! – fiatalon meghaltak mindketten, valamilyen mérgezésben, zavaros ügy volt, a legenda egy vajákos asszonyról szól, perre is készültek, exhumálás – aztán belenyugodtak, minden apám nyakába szakadt, egyetlen keresőre, kiiskoláztatta, férjhez adta a többieket, persze már ők is meghaltak mind, mint apám is, ott nyugosznak az újtelepi temetőben – a rézmozsár még megvan, anyám halála előtt még szépen kifényesítette 2000-ben.
