Kollár Klemenc László

FOLYÓ

Nem engedlek el soha
örökre itt maradsz nekem
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz velem
sokáig úgy tűnt, egyedül maradok
egyedül jártam a folyóra
sodortattam magam meztelen
otthon voltam mindenütt
mindenhol otthon, egyedül
a látvány vak, a szabadság érintetlen
be akartam úszni a folyót
kacagó forgóit, öbleit
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz nekem
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz velem
aztán elkanyarodott a folyó
kifolyt belőle a víz
ott maradtam kiszáradt mederben
föld leghosszabb éjszakáján
három lány jött fehér ingben
háromszét felé téptek
vittek volna el,
haltam volna meg,
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz nekem
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz velem
reggelre megáradt a folyó
elmosta a fehér ingeket
életben vagyok,
örökre életben,
nincs a földön senki,
aki megölel,
bele akartam lépni a folyóba
engem is vigyen el,
sodorjon bele a tengerbe
vesszek el örökre
ott haltam volna meg,
ott vesztem volna el
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz nekem
nem engedlek el soha
örökre itt maradsz velem
de a folyó újra elapadt
sirályok lapultak a medrében
vízre várva mind azt harsogta
eljön, egyszer!
hidd el itt lesz!
nem lehet
örökké így élni
engedtem, feketébe
markoljon a kezem
hogy a sötét,
borítson el
dobjon a kútba,
verembe temessen el
de a Nap felkerült az égre
sirályok a homokban süllyedtek el
reggelre apró nyomok vettek körül
valaki járt itt,
járt a parton
lépkedni kezdtem a homokban
soha nem volt még ilyen a végtelen
szerelem puha nyomai a homokban
követtem, míg beértelek,
szerelmem.